Pár év magány, és két év társkeresés után egyszer csak bezuhant az életembe a Nagy Szerelem. Egyedülálló anyukaként az interneten vártam a virtuális herceget a fehér lovon (autón, bringán, sportcipőben). Addigra már eljutottam oda, hogy élveztem a levelezést, a találkozásokat, de az igazi csak nem akart megérkezni, kicsit le is mondtam róla.
Első látásra
Egyik este – túlóráztam éppen a munkahelyemen – pihenésképpen bekukkantottam a társkeresőre. Megnyitottam az olvasatlan üzenetet, amihez egy jól sikerült portrét csatolt az írója. Elakadt a lélegzetem. Azok a zöld szemek, az a mosoly… Látszott, hogy ez a férfi alapvetően jól érzi magát a bőrében, és ez nagyon megragadott. Ő kell nekem.
Váltottunk néhány levelet, és már akkor kiderült, hogy Péternek van humora és humorérzéke is. Erre – mint később kiderült – nagy szüksége volt mellettem. Vártam az első találkozót, és nagyon izgultam, hogy a “varázslat” személyesen is ott maradjon közöttünk. Az első randin kicsit zavarban voltunk, de ez hamar feloldódott, mert sokat nevettünk. Kellemesen elkiabálgattunk egymással két órán keresztül, miközben egy teát ittunk a mellettünk zajló táncbemutató mellett. Egy plázában találkoztunk, és éppen a kis színpad melletti asztalnál ültünk le, mert nem tudtuk, hogy azt hamarosan rendeltetésszerűen használni fogják. Már akkor kiderült, hogy a kényelmetlen helyzeteken is jót tudunk nevetni együtt.
Se élő, se holt nem voltam, amíg meg nem kaptam másnap az e-mailt: “Mikor találkozunk legközelebb?” Madarat lehetett volna fogatni velem, egész nap nevettem, és szárnyalás közben ügyesen vettem a kanyarokat az irodában, nehogy nekirepüljek valakinek. Nem mondanám, hogy az volt a legaktívabb munkanapom, de a rózsaszínű ködön keresztül szerencsére nem láttam főnökeim összevont szemöldökét.
Kalandos kirándulások
Hamar kiderült, hogy a profilunkon lévő “szeretek kirándulni” sablonszöveg mindkettőnknél igaz, és ugyanazt értettük alatta: gyerünk az erdőbe, másszunk fel a hegyre, úttalan utakon, és menjünk le a völgybe – az sem baj, ha gatyaféken. Péter, mivel fotós volt, előszeretettel fényképezett erdei sétáink során. Nagyon szép képeket készített, alig vártam, hogy átküldje őket a kirándulások után. Én is szeretek fényképezni, persze hozzá képest csak amatőr színvonalon, de ő örömmel várta az együtt töltött órák általam megörökített pillanatait.
Ki van a képen?
Egy ilyen alkalommal – pár héttel a megismerkedésünk után – kettesével küldtem a képeket, és a végére hagytam egyet, a legjobban sikerültet, legkedvesebbet. Ketten voltunk rajta, egymást átkarolva, mosolyogva. “Ez a kedvenc képem!” – írtam az üzenetet a kép mellé. Válasz csak jó idő múlva jött, nem is érettem, hogy miért. “TÉNYLEG ez a kedvenc képed, vagy csak viccelsz?” Éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel, és elszorult torokkal nyitottam meg a csatolmányt, amit küldtem. Félelmem beigazolódott, csúnyán összekevertem a fényképezőgépről letöltött fotókat. A “kedvenc képemen” egy férfi ismerősöm volt látható, a lányommal, amint éppen egy sziklamászót csodálnak valahol a budai hegyekben, nagy egyetértésben. Hirtelen nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak, a kétszáz letöltött kép közül ez volt az egyetlen, amit nagyon nem kellett volna a levélhez csatolnom. Nem mintha bármi rejtegetni valóm lett volna, hiszen a kép jóval a megismerkedésünk előtt készült.
Sokára sikerült csak Péterrel elhitetnem, hogy nem egy “kapcsolatszédelgővel” ismerkedett meg, csak egy amúgy is szétszórt nővel, akinek a hirtelen jött szerelem a maradék józan eszét is elvette. Szerencsére egy idő után a humorérzéke győzött a bizalmatlansága felett.
K. K.
- Hogyan vonható be a spiritualitás kapcsolatainkba? II.rész
- 9 tanács kezdő társkeresőknek
- Behálóz a szerelem
The post Kedvenc képem appeared first on Zsánerem Magazin.
